Az ego túsza
Biztos Ti is úgy vagytok vele, hogy akárhányadik alkalommal olvastok el egy fejezetet a törzsszövegből, mindig van benne olyan rész, ami eddig „nem volt benne” . Persze nem igaziból, csak amikor olvasod, bár ismerősen cseng, de újként hat. Ezt nagyon szeretem a törzs szövegben, hogy újra és újra a felismerés élményét adja, akárhányadik alkalommal olvasom is el. Olyan fura: ismerős és mégis új. (Biztos van erre jó kifejezés, de az most nem jut eszembe.)
A csodák tanításának minden fejezete egy kincs, mégis mindig az aktuális fejezetről – amit éppen olvasok – gondolom, hogy ez csúcs, ez a legjobb. Most a 11. fejezettel vagyok így, pedig legkevesebb – az ötödik alkalommal olvasom.
Minden bekezdéséről egy „regényt” tudnék írni, de az olvasható mennyiség a kb egy oldal arra elegendő, hogy egy fejezet egy alpontjának egy pontjáról írjak néhány gondolatot. (Szeretném egyszer majd összegyűjteni a Csodavilág csoportba írt írásaimat, mert biztos vagyok benne, hogy más hangulatban, más események közepette más – más gondolatsor szövődik – mert hát más jelenben vagyok)
Szóval a szerelmem most a következő bekezdés: (11/II/7)
„Vajon mi lennél inkább: az ego túsza vagy Isten vendéglátója? Csak azt fogadod el, akit meghívsz magadhoz. Szabadságodban áll eldönteni, ki legyen a vendéged, és milyen sokáig időzzön nálad. Ám ez továbbra sem valódi szabadság, mert továbbra is attól függ, hogyan szemléled. A Szentlélek jelen van, bár a meghívásod nélkül nem segíthet. Az ego pedig semmi, akár meghívod magadhoz, akár nem. A valódi szabadság azon múlik, vajon elfogadod-e a valóságot, és vendégeid közül egyedül a Szentlélek valós. Ismerd hát meg azt, Aki veled lakozik – és ehhez elég, ha felismered azt, ami már eleve jelen van, és nem elégszel meg képzeletbeli vigasztalókkal, mert ott lakozik benned Isten Vigasztalója.”
Megnyugvás számomra, hogy én dönthetem el, hogy kit hívok meg vendégül. Olyan egyértelmű, egyszerű gondolat ez.. De vajon tényleg én döntöm el ? Ez tényleg ilyen egyszerű lenne? Természetes, hogy Istent látom vendégül, természetes, hogy a szeretet választom, természetes, hogy békében akarok élni, természetes, hogy nem akarok aggódni, természetes hogy ……..stb Tehát magától értetődő, hogy Istent választom. De mégis ki, vagy mi az, aki vagy ami miatt, ez nem így történik ? Hiszen én nem akarom a sötétséget választani, mindig boldog akarok lenni, örömben akarok élni és mégis számtalanszor vagyok a másik – a hívatlan vendégemmel.. És a szörnyű az, hogy nem csak hogy vele vagyok, hanem a túsza vagyok. A jó hír, hogy A Csodák Tanításának hatására már tudom, hogy állandóan jelen van bennem Isten és bármikor megfoghatom segítő „kezét”, meghallhatom segítő hangját. Nem kell az illúziókkal küzdenem, nem kell hogy az ego túsza legyek. Csak döntenem kell: Istent választom. Lehet, hogy ezt a döntést gyakorta meg kell tennem, de boldog vagyok, hogy van kiút a börtönömből, ahova oly gyakran – magam zárom be magam
CS.É.