A lány vállát rázta a zokogás, szép arcán patakokban folyt a könny.
– De Ti nem ismeritek a bátyámat! – emelte fel könnyes szemét. Teljesen más, mint én. Mindig, mindenre ráér, nincsenek céljai. Ráadásul Anyámék is mindig kényeztetik. Harminc éves lesz , és még semmit nem tett le az asztalra. Nekem bezzeg már óvodás koromban is mindig a legjobbnak kellett lennem. Legyél a legügyesebb ugrifüles – ezzel indított Apám az iskolába. És én mindig az voltam. Jó tanuló, szorgalmas, illedelmes. Az óvodában, az iskolában, az egyetemen. Soha senkinek nem okoztam csalódást.
Tíz figyelmes szempár meredt rá. Néztük, és hallgattunk. Én nem tudom, hogy tudok – e továbbra is a legjobb lenni? Tudok-e a legjobb anya és a legjobb feleség lenni?
Szeméből újra folytak a könnyek. Van, amikor a felismerés pillanata annyira drámai, hogy ahhoz nem kell semmit hozzátenni. Nem kell magyarázni, értelmezni. Ez a pillanat olyan volt.
A mellette ülő átkarolta a vállát és megsimogatta.
Megfelelési kényszerem van igaz ? – kérdezte egy kis idő után. A bátyámmal kapcsolatban is eltúlzom a dolgokat. Azt hiszem ez a kettős mérce frusztrált engem mindig, amivel bennünket mértek a szüleim. Tudom, hogy féltékeny is voltam rá , mert úgy éreztem, neki több szeretetet, nekem több szigor jut. De most…….én ……szóval, most megkérték a kezem és nem tudom, hogy alkalmas vagyok-e erre? – kapkodva vette a levegőt.
Azon gondolkodtunk, mi indította el benne ezt a folyamatot. Előzőleg határozottan közölte, hogy az elfogadás nagyon nehéz feladat, mert például az Ő bátyja halálra idegesíti őt a lezserségével. Mindent lassan csinál, nem olyan „tűzről pattant”, mint Ő. Mivel a bátyja „felháborító” életfelfogása, már többször szóba kerül ez elmúlt közel egy év alatt, mióta a csoportba jár, többen is a javasolták, hogy nézzen más szemmel a bátyjára. Ne egóból, hanem , szeretetből. Mikor mondtuk neki, hogy nem kell mindenkinek olyannak lenni, mint azt mi szeretnénk, hanem fogadja el őt olyannak , amilyen, akkor még egy darabig érvelt ellene, hogy ez miért képtelenség – majd egyszer csak elkezdett zokogni. Néztük ezt az okos, huszonéves lányt, aki most élete nagy felismerésére jutott és vártuk, hogy leülepedjenek benne az érzések. A sírás lassan abbamaradt. Felemelte a fejét, mosolyogva ránk nézett és azt mondta: – Most 10 évet megspóroltatok nekem. Nem hadakozom többet vele, ellene. Tudom, hogy ez az érzés bennem van és ezután tudatosan odafigyelek rá.
