Vizsga – feladat
Nagy lelki nyugalomban festegettem a kerítést, és élveztem az első, igazi verőfényes napsütést. Minden békét, és nyugalmat árasztott. Nagy ritkán felhallatszott a Látóhegyre a város zaja, de a madarak éneke, és a bogarak zümmögése elnyomta a néha-néha hallható sziréna hangját.Boldog voltam és éppen azon törtem a fejemet, hogy milyen hálás vagyok ezért a tökéletes napért, amikor hirtelen „bejelenkezett” egóm egy zavaró képpel.
Eszembe jutott, hogy a tavalyi festésnél mennyire kellett uralkodni magamon, hogy ne kerekedjen vita férjem „gondoskodó” útmutatásaiból (hogyan tartsam az ecsetet, hol és milyen vastagon tegyem rá az első festéket…stb) Tavalyelőtt ebből komoly összeszólalkozás volt , mert hagytam, hogy egóm „megvédje” büszkeségemet. Próbáltam nem gondolni a régebbi jelenetekre, de az egóm készségesen beindította a múltbéli eseményekből összetákolt „mozizást”. Azt vettem észre, hogy gyártom a variációkat, mit fogok mondani a férjemnek, ha idejön és jóindulatú tanácsokkal lát el.
Miért jönne ide – hessegettem el a gondolatot, – hiszen tudja, hogy imádok festeni, minden évben én festek le minden szükséges dolgot. Jobb lesz, ha kiverem ezt az eshetőséget a fejemből- gondoltam, mert semmi realitása nincs.
Ebben a pillanatban megláttam felém közeledő férjemet. Görcsösen koncentráltam a tökéletesen kivitelezett festésre, ám ezzel azt értem el, hogy pont ekkor folyt le a festék, és maradt ki egy rész. Igy tálcán kínálkozott számára a lehetőség, hogy megjegyezze: Szívem, több festéket vigyél fel, mert ott is kimaradt egy darab. Azt mondják, az ember egyszerre csak egy dologra tud gondolni, de nekem ekkor az összes válaszlehetőség egyszerre kavargott a fejemben. Végül azt mondtam: – Ezt én vonzottam be. Nem emlékszem pontosan, de mintha ezt többször egymásután is elmondtam volna. Valószínűleg így volt, mert férjem azonnal „vette az adást”, és visszasétált a fűnyíróhoz.
Régi énem gratulált új ÉN-emnek, és jelezte, hogy jó volt, de még jócskán csiszolhatsz rajta. (pl. nevetve azt mondod: Drágám, köszönöm, hogy segítettél)
Ez nem egy „nagy” történet, számomra mégis gondolatok sorát indította be:
- Bármilyen nagy béke és nyugalom van is bennem, az egó mindig résen van , mert neki unalmas nyugalomban lenni.
- Utólag az ember, ha kielemez egy esetet, tudja, hogy mit kellett volna mondania. Tudom, hogy kedvesen, szeretettel történő reagálás nem csak hogy nem robbant ki konfliktust, hanem a bennem lévő érzések sem mennek el negatív irányba.
- Eszembe jutott, hogy ha kevesebbet foglalkoztam volna az ego szülte válaszokkal, és rögtön az elején „szeretet alapú” választ választok, akkor most ez az eset egyértelműen a „jó válasz” kategóriába kerülhetett volna.
- Ha a szívemből – szeretetből válaszolok, jobban érzem magam.
- Ezeket az eseteket mindig úgy fogom fel, mintha kaptam volna egy vizsgafeladatot, amin felmérik, hogy hol tartok. Ha nem sikerül (mint nekem tavalyelőtt), akkor kapok másikat. Ha az eredmény már jó, de még nem kielégítő (mint nekem tavaly, amikor visszafogtam magam és emiatt nem volt veszekedés), akkor kapok másikat. Ha azt már viszonylag jól megoldom (mint most, amikor nem volt bennem visszafojtott indulat, de még egy kicsit görcsös az igyekezet), akkor kapok másikat. Ezek a vizsgafeladatok persze nem évenként ismétlődnek, hiszen már a következő reakciómban felhasználhatók. Addig kapjuk őket, amíg nem sikerül a „vizsga”. Igy tanulunk, fejlődünk.